Keresés
Google

Hirdessen velünk!

Tisza Lodge Tiszaderzs

Puszta.com 
- A magyar Alföld lapja
Helyi információ --> az Ön hirdetése
+
15% nyomtatási kedvezmény

Webkamera

Webkamera Kecskemét
Ezennel a „hírös városként” ismert alföldi nagyváros, Kecskemét belvárosába invitáljuk!



Webkameránkkal a nap bármely szakában képet adunk a város Főteréről.

A csárda

A CSÁRDA




A mai csárda megjelölésű vendégfogadók, éttermek, kocsmák nem sokat őriznek abból a 18-19. századi intézményből, ami a csárda volt eredendően, de ez nem is csoda, hiszen a szülőhelyét, az Alföldet átformáló 19. század lezárulásával lényegében minden éltető eleme eltűnt.

***

E hajdani várost földúlta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom maradt meg - de ez is betegen -
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Míg végre bujában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.

(Petőfi: A csárda romjai)

A mostani út mellett, vagy települések szélén álló csárdák - sokszor az eredeti felújított, vagy annak a helyén épült új épületben - azért még emlékeznek ősük kezdeti és még egyedüli feladatára: pihenőhely és az időjárás viszontagságai elől, védelem nyújtása a pusztán utazónak.

A csárda ugyanis a török által elpusztított, elnéptelenedett Alföldön keletkezett, és nem volt egyéb, mint egy különféleképpen kivitelezett építmény, ahova a gyalogos, vagy lovas utazó behúzódhatott rossz időben, vagy ha pihenni akart. A megnevezése ekkor még egy kicsit más volt, mivel a magyar nyelv még nem vágta le a szerbektől-horvátoktól kölcsönzött szó zavaró, többes számnak látszó végét, és még így nevezte: csárdák, azaz kunyhó, bódé.

Az épület létrehozásának egyik korabeli, a csárda eredetét is jól jellemző megoldását Petőfi fent idézett verse is említi. Nem egyszer fordult az elő, hogy a csárdát az elpusztult település egyetlen kő épültéből, a templomból, illetve annak romjaiból építették fel. Ilyen volt még például, a versihlető, Szalkszentmárton környéki csárdán kívül, a debreceni országúton  álló  Szent Ágota csárda, amely a lerombolt Szent Ágota falu, és egyben vértanú szentje tiszteletére emelt templomának nevét örökölte, amelynek maradványaiból átalakították.


Gyakran épültek a csárdák putrinak is, azaz olyan földbe vájt háznak, amilyeneket a pásztorok is építettek maguknak az Alföldön. Kis Tamás nyelvész etimológiája szerint innen ered az ugyancsak egy Petőfi-versben megörökített Kutyakaparó csárda elnevezése, azaz kutyakaparásnak tisztelték a hajdani névadó csárdaputrit a látogatói. A szóvégi furcsán ható „ó” valószínűleg a kiterjedt csárdanévcsalád öröksége, ahol az „ó” nagyon gyakori (Nyakvágó, Falkafogyasztó, Misemulasztó, Kucorgó és így tovább), viszont az „ás” képző kivételnek számított.



A csárdának az utazásban játszott szerepe a török világ után sem szűnt meg, hiszen a lovas, lovaskocsis, gyalogos utazás továbbra is igényelte a pihenőhelyeket. A csárdák így megmaradtak, sőt, a feléledő Alföldön maguk  is fejlődésnek indultak, hogy ki tudják elégíteni az utazóknak a békésebb világban megnövekedő igényeit. A csárdákat nagyobbra építik, kocsiszínekkel, és megjelenik bennük az étel-ital, muzsika.

A csárdák 19. század végén meginduló pusztulásának egyik fő oka lesz ennek az utazási módnak a háttérbe szorulása a vonat megjelenésével.

***


Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. –

(Petőfi: Kutyakaparó)







Hogy még ma is szívesen őrizgetjük a csárda szavunkat, abban bizonyára főszerepet játszik a hozzáfűződő betyárvilág: a betyárlegendák és a korabeli magasabb művészet betyárromantikája.

A csárda nemcsak semleges teret kínált a betyárságnak, a betyárok legtöbbször cinkostársat találtak a csárdatulajdonosokban. „Tapasztaltatott az is, hogy a külső korcsmákon leginkább a kortsmárosok a nagy orgazdák, de emellett sokan sok és „nevezetes” embereket is lappangtatnak.” – mondja egy 18. század végi Szabolcs megyei rendszabály.(GYÖRFFY)

Az összejátszás gyakran már a csárda felépítése előtt megkezdődött, tudniillik azzal a kérdéssel, hogy hova és hogyan kellene felépíteni a csárdát, hogy az jó bujtató és rejtekhely is legyen. Előnyös volt például, ha a csárda egy nádas mellé épült, vagyis a legjobb menekülési út mellé, mivel a nádasban csak egyesével, a terep jó ismeretével lehetett csak haladni. De még ennél is jobb volt, ha az épület két megye határán állt, ahová a megyék közigazgatásának keze nem ért el.
Az csárdákba pedig gyakran építettek titkos helyiségeket, rejtekhelyeket. Duplafalú folyosókról, bujtatásra alkalmas kéményjáratokról, alagutakról szólnak az adatok és a legendák.

A csárdák törvénytelen előéletéről tanúskodik egy mai, rossz hírű kocsmákat jelölő szavunk: a lebuj. A Lebuj ugyanis csárdanév eredendően, képiségével, a Kutyakaparóhoz hasonlóan, a putricsárdák emlékét őrzi. (KIS)

„…a kortsmárosok is hiteles levelet vegyenek magok uraitól, hány cselédet tartanak? Név szerént azok kik légyenek? Mert midőn vizitéroztatnak és olyan személyt kapnak házoknál, ki maga igazjáratbéliségét meg nem bizonyíthatja, az ugyan megfogattatik, de a kortsmáros azzal együtt tömlöcre vettetik.” – folytatódik a szabolcsi rendszabály. A közigazgatás sokáig, egészen a 19. század második feléig csak nagyon kevés eredménnyel hozta és próbálta foganatosítani a hasonló rendszabályokat. A 1860-as évektől azonban Ráday Gedeon királyi biztos a betyárbandák sikeres felszámolásába kezdett.


***


A csárdáknak volt még egy jelentős törzsökös, de „igazjáratbéli” közönsége (hacsak nem torkolt a mulatás valami rossz kimenetelű verekedésbe, ami elő-elő fordult) - az a közönsége, amelyik legtovább maradt meg, igaz ez sem sokáig: a pusztai pásztorok. Csikósok, gulyások és juhászok – a pásztortársadalom rangrendje szerint. Azonban a 19. század második fele ennek az életformának is a végét hozta: az ekkor  kezdődő folyószabályozásokkal, belvízlecsapolásokkal lehetetlenné vált az Alföldön a szilaj állattenyésztés.






















IRODALOM

Györffy István: A csárda. In: Uő.: Alföldi népélet (Válogatott néprajzi tanulmányok). Gondolat. Bp. 1983.

Györffy István: A szilaj pásztorok. In: Uő.: Alföldi népélet (Válogatott néprajzi tanulmányok). Gondolat. Bp. 1983.

Kis Tamás: Gugyori és Kutyakaparó (Egy alföldi csárdanévtípusról). Névtani Értesítő. 15. 1993. 180–185
http://mnytud.arts.unideb.hu/cikkek/gugyori.htm

Magyar néprajzi lexikon

mek.oszk.hu

KÉPEK

1. Kondorosi Csárda és Múzeum (ivó)
http://kondorosicsarda.mconet.hu/news_images/d1000035_(500_x_375)_87_20080203145800_135.jpg

2. Árpád-kori veremhát (putri) rekonstrukciója (Sabján Tibor nyomán)

http://sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Abaujvar/pages/images/005_a_viragkor_004.jpg

3. Hortobágyi csárda (1933)
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/img/1-466a.jpg

4. Munkácsy: A búsuló betyár
http://www.mek.oszk.hu/01300/01338/html/busulo.jpg

5. Benyovszky István: Mulató pásztorok
Györffy István: Nagykunsági krónika. Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. Bp. 1941