Az Alföldön tömegesen előforduló, tüskés bokorrá növő ballangót, vagy barlangót ma már csak írtani szokás leginkább. A régi időkben azonban, amikor még búbos kemencével fűtöttek, sütöttek-főztek az Alföldön, fa híján az eltüzelhető szalma, nád, venyige, kukoricaszár és egyebek mellett a ballangóval is befűtöttek a kemencébe.

A ballangót ősszel gyűjtötték, amikor, akárcsak az ördögszekeret, a szél már többnyire kitépte, kénye szerint terelgette. Mivel a ballangó szúrós növény, villával gyűjtötték össze és rakták kazalba, akár a szalmát. A tüzeléshez kasban vitték a házba, a kemencébe villával vagy szénvonóval nyomkodták be.

Ott aztán a ballangó nagy lánggal égni kezdett – de éppen azért volt nagy búbja az alföldi kemencéknek, mert nem fát, hanem mind olyan dolgot tüzeltek benne, ami nagy lobogással égett. A ballangó azonban az összes egyéb tüzelőt túllobogta, szinte szikrázva égett, olajos magjai pedig pattogtak, ropogtak, mint a puskapor!