Keresés
Google

Hirdessen velünk!

Tisza Lodge Tiszaderzs

Puszta.com 
- A magyar Alföld lapja
Helyi információ --> az Ön hirdetése
+
15% nyomtatási kedvezmény

Webkamera

Webkamera Kecskemét
Ezennel a „hírös városként” ismert alföldi nagyváros, Kecskemét belvárosába invitáljuk!



Webkameránkkal a nap bármely szakában képet adunk a város Főteréről.

Arany János versei az Alföldről


ARANY JÁNOS VERSEI AZ ALFÖLDRŐL

(Forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00597/index.phtml)


AZ ALFÖLD NÉPÉHEZ

Előhangja egy el nem készült költői beszélynek

Ti, kikért teremnek a búzakeresztek
S rózsává pirított fehér cipót esztek,
Ti a gazdag alföld édes gyermekei!
A felföldre is jó néha tekinteni.

Tudom, böcsmérlitek a görbe tartományt,
Nem adnátok érte egy jó pipa dohányt,
A patkót sem állja vad lovatok lába,
A kereketek sem tanult kalodába.

Tudom, szeretitek látni a kék eget,
A napot, hogy' űl el tekenője megett;
S a csillagokat, bár meg nem olvastátok,
Egy híján szemlélni mintegy átallnátok.

Szerettek a síkra heveredni hanyatt,
Kalap levén vánkos a fejetek alatt,
Nézni a fiastyúk s göncölszekér felé,
Olykor-olykor el is andalodni belé.

S ha néztek fölfelé, néztek balra jobbra
S nincs egy földi fűszál, mely rátok hajolna
S mindenütt, mindenütt csupán eget láttok:
Ti is égben vagytok akkor, azt tudjátok.

Szeretitek látni a szép hajnal tövét,
Hol a kerek földhöz tűzi bársony övét,
Legszebb, legpirosabb ott az ég almája,
Púpos hegy körösleg be nem harapdálja.

Hát mikor félszemmel egyenest néz a nap
A sík puszta színén: mint örűltök annak!
Ugy-e, attól félti és azért néz széjjel:
Nem pattant-e rajta domb az elmult éjjel?

Szerettek ti mindent és örömmel tölti
Szíveteket minden, ami csak alföldi:
A puszták havasát, a fehér gulyákat,
A puszták tengerét, a szép délibábot.

És a mozgó tábort, a nyerítő ménest,
Mely elláthatatlan az ember szemének;
(Mert csürhe nálatok s nem ménes a neve,
Ha napi járóföld nincs a kerűlete);

A szép sík földeket, egyenesre szántva,
Mert ti nem szántatok dombos bogárhátra,
A zöld vetést, melynek széle-hossza nincsen,
És az áldást rajta, ha megadta Isten.

Mindezt kedvelitek igen-igen nagyon,
Mivelhogy e dolog véretekben vagyon;
Mert alföldi magyar, nem tót, a nevetek,
Mert tejmézzel folyó lakhelyet nyertetek.

Nem volt ez mindég így. Nem a békés rokon
Hanem ellenség járt téres pusztátokon:
Elvetett az ember, de nem takart soha,
Lábán nyomtatá el török s tatár lova.

Elnyomtatta, mondom, s ujra elvetette,
Vadul termett aztán más idén helyette,
Szegény bujdosóknak vadul termett annyi,
Hogy hosszabb kín után fogtak éhen halni.

Sokszor annak, akit utolért a halál,
Kizöldült szájában a kövér búzaszál,
Jött utána másik, a kalászt leszedte
És az isten-adta, elhalt, mig megette.

Hiszen hallottátok a futásnak hírét:
Futott ám a gyáva, mert féltette bőrét:
De kemény csatára keltek az erősek,
Zsíros földeteken elhulltak az ősek.

Nincs is más hegyetek, mint sok oly testhalom,
Melyben egy egész had eltemetve vagyon,
Mikor már kikezdé farkas, holló, kánya,
Török és magyar test egy gödörbe hányva.

Akkor a széttépett seregek foltjai,
Kiket az ellenség hagyott hírmondani,
Kerülék a pusztát, a perjés parlagot,
Délibábján kívűl kit minden elhagyott.

Mentek fölkeresni ama sziklatetőt,
Hol a sas kinyúló csupasz kövekre költ,
Elzavarák a sast, tojásit megették,
S fészke helyén váruk alapját vetették.

Ily sziklavárakban maradt fenn a csira,
Mely most az alföldön buján hajt annyira,
Mikor rozsda vert ki sarlót, ekét, kaszát
S éhen-szomjan védte a magyar a hazát...

(1848)



LÓRA...!

Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra,
Nem is óra ütött: vészharangot vernek:
Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt:
Most kell talpon állni a magyar embernek.

Északról, keletről, délrül, naplementrül
Az egész szomszédság mind ellened zendül;
Akivel megosztád falatodnak felét,
Legelébb is az köt készakarva beléd.

Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet,
Ménedet, gulyádat irigyelik tőled;
Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt,
S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt.

Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna
Halálthozó lakhely másunnan-valóra;
Vize, levegője van neki vesztére:
Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére.

(1848)


A BETYÁR

Töredék

Dallam: "Bort ittam én, boros vagyok."

I

Kondorosi csárda mellett
Gulya, ménes ott delelget:
Csárdabeli szép asszonynál
Bort iszik az öreg-bojtár.

Öreg-bojtár, kis-számadó,
A főcsikós után való;
Leányokért élő-haló,
Menyecskék kedvire való.

Héj, kocsmáros, hova lett kend?
Furcsa rovás megy odabent:
Hiba van a kréta körül:
Egyet felír, kettőt törül.

Héj, kocsmáros, eb az ingét!
Elszeretik a menyecskét!...
El van az már réges-régen,
Afelől már alhatik ken'.

Csaplárnénak volna kedve,
Csak vihogna, enyelegne:
De a betyár búsan hallgat
A karimás kalap alatt.

Mi lelt téged, Pista szentem,
Hogy ma szavad se vehetem?
Mi lett volna! duzzog Pista,
S a rossz bort mint tejet issza.

Beteg vagy te, szívem István!
Vagy haragszol? mondd ki nyilván
Nem haragszom, semmi bajom:
Csak magamban gondolkozom.

Így iszogál alkonyatig,
Míg a nap is lehanyatlik;
Néha-néha egyet kurjant,
Azt is a legszomorúbbat.

Este pedig indulóban
Visszafordul az ajtóban:
Már most Juci, Isten hozzád!
Tartsd még azt a piros orcád.

Jaj galambom, jaj szerelmem!
Rosszat sejtek a szemedben:
Hova készülsz? katonának?
Egy-fiú vagy: nem kívánnak.

A kivánás: az mind semmi:
De most ennek így kell lenni.
Jaj ne menj el, gyöngyvirágom,
Jobb, pihensz a vetett ágyon.

Puha ágyon, puha gyepen
Nyugovásom nincs már nekem:
Sem éjjelem, se nappalom:
Mindig az ágyuszót hallom.

Pista köszön, indul tovább,
Fölkeresi ménes-lovát;
Juci csak úgy néz utána
Míg behal az éjtszakába.

Csikós, gulyás gyülekezik,
A menyecskét körülveszik
De Jucinak egész estve
Odavan a játszó-kedve.

Hej, akkor nap, azután is,
Holnap is, holnapután is,
Akkor is ha más öleli:
Pistával van feje teli.


Dallam: Porcsalmai Palkó nótája

II

Csongorádi Pista magában
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő dolgában,
Válogat a csikók javában.

Válogathat benne, van elég.
Kiereszti pányvás kötelét,
Sárga csikó hurkon megakad,
Mond a betyár ilyen szavakat:

Hej keserves, láncos, lobogós!
Tud-e imádkozni a csikós?...
Uram Isten! lásd meg dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.

Ezt az egyet nézd el, Jehova!
Nem cselekszem többé, de soha;
Ezt se teszem, bár is, magamért:
Teszem... a jó Isten tudja mért.

Nagy-nehezet sóhajt utána,
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi határra,
Csak úgy bámul a hold utána.


Dallam: "Pej paripám patkószege..."

III

Tiszaparton táboroz a huszárság:
Arra veszi Pista betyár futását.
Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? -
Semmi bajom; huszár lenni akarok.

Összenevet a legénység, összenéz;
Így kötődik a bojtárral egy vitéz:
Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog,
Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?...

Gyalogoljon ám a kutya! nincs lova;
Gyalogoljon aki szokta, én soha!
Lovon nőttem, növekedtem ennyire:
Kardot ide meg sarkantyút izibe!

Van paripám, én szöröztem magamnak,
Ilyet ugyan komisz lóba' nem adnak;
Szegény magyar! hogy is győzné a huszár:
Nem ád neki őfelsége a király.

Emberem vagy! talpraesett felelet!
Addsza tehát azt a vaskos tenyered;
Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre;
Ihatunk ma - holnap aztán: "előre!"


Dallam: "Majd elmegyünk, rózsám..."

IV

Jó huszár volt Pista,
Amilyen egy huszár lehet;
Meg se is gyalázta
Azt a nevet, a gyöngy nevet.

Apja-házához ment
Ha beszálla, ha beszálla:
Csirkefiú nem sok:
A' se veszett el utána.

Szófogadó is volt,
Soha semmit nem hibáza;
Azt se tudta, milyen
Az a pálca, káplárpálca.

Bort sem ivott, hej! csak
Szomjuságról, szomjuságról;
Káromkodó sem volt
Különben, csak haragjából.

El merte mondani
Kapitány úr is felőle:
Haj! ha írni tudna,
Káplár lehetne belőle.

Hát még a csatában,
Ütközetben, ütközetben!
Akkor volt ő ember
A tizedben, a tizedben!

A zászló-aljára
Fel lehetett volna tenni -
Ha huszár nem lett vón'
A többi is, valamennyi.

(1849)


A PUSZTAI FŰZ

Ki ültetett engem sivatag pusztába
Örökös botrányul a csavargó szélnek?
Ki ásta gyökerim' égető buckába,
Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?
Oh, legyen átkozott
A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!

Zöld berek aljában, enyhe patak szélén
Ifju-napjaimat oly vidáman élém!
Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam,
Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam;
Minden áldott reggel
Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.

Mosolygva köszönte a kelő vidor nap,
Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak;
Este visszanézett, búcsut venni tőlem
S én felé bókoltam a szelid szellőben;
Délbe' megkimélt s én
Nem aléltam össze forró ölelésén.

Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg,
Virágzó pompája íratos mezőnek!
Ezüst levelimen hímes lepke rengett,
Hajló ágaimon víg madárdal zengett;
Rám szállt éjszakára
A bús fülmile, - nem a kevély tölgyfára.

Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége,
Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe,
S míg én fürteimet nézdelém, futtában
Száz tündér habocska mosogatta lábam!
Örvénykét csinált ott,
S odagyüjté mellém az úszó virágot.

Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat;
Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat:
Kimélve lemetszé, furulyának fúrta;
Aztán oly szomorún, keservesen fútta,
Oly bús volt az ének!
De szive azóta könnyebb a legénynek. -

Állok most egyedül, sivár pusztaságon,
Rekedt hangú szöcske minden társaságom;
Nézek a hőségtől délibábos tájra,
Szomjamat növeli csalogató árja;
Amott volna egy kút,
De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.

Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát,
Senki sem jár rajta, hídját is ellopták:
Minek is ott a híd, hol se víz, se medre,
Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;
Oh, az ég harmatját
Lombomon ez útak sárrá változtatják.

Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
"Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!"
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!

(1852)

A PUSZTA RÉMEI

"Ez-e hát a puszta? ama híres puszta?
Csikósok, betyárok, poéták édene?
Melynek képeit már annyiszor elnyúzta
A festő, a költő, színpad, tánc és zene?
Hadd lássalak egyszer, zsálya-koszorúzta
Áldatlan áldozók özvegyi mindene!
Hadd lássam csodánál csodásabb világod:
Csárdáid, kútgémed, fényes délibábod!"

Szólt az ifju művész, vándorbot kezében.
Amint szeme előtt tágul a határ;
Nézése megfárad az unalmas képen:
Most látja először... s oly rég látta már!
Hiába kalandoz szeme földön-égen:
Egy olaj-ágacskát sem hoz e madár,
Mint a holló, melyet széles a világra
Bujdosni bocsátott az ősz pátriárka.

Korán útnak indult...

(1852 körül)


MAGYAR MISI

Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd.

Minden ujján sárga gyürü Magyar Misinek,
Minden ujján egy szerető, mégsem unja meg;
Ha megúnja, cserbe hagyja őket a hamis:
"Válassz babám, nálam immár szebbet-jobbat is."

Ha megcsalja Magyar Misit hű szeretője,
Nem bolond, hogy érte magát a vízbe ölje:
"Verje meg a három isten" csak ezt kivánja,
Káromkodik nagy bujában egyet utána.

Betekint a Dübögőbe, kérni egy italt,
Van neki ott embersége, mig pénzébe' tart;
De ha elfogy a hitele, parancsolni kezd,
Töri magát Icig zsidó, ha ő ráijeszt.

Köti borát fűre-fára, kell vagy nem neki,
Még az utcán elmenőre is köszöngeti;
De jaj annak, aki osztán abból nem iszik!
Szerencse, ha lepedőben haza nem viszik.

"Ki a legény a csárdában!" Misi felkiált,
Szereti ő mutogatni erejét s magát;
Máskülönben áldott ember, a légynek se vét,
De ne próbáld kisebbítni a becsületét.

Egy az, amit szíve érez s amit szája mond:
Rászedi őt, megcsalja őt akármi bolond;
Agyonütne, ha elvennél tőle egy kovát:
De egy szóért odaadja legszebbik lovát.

Esze is van neki annyi mint akárkinek,
Tanulhatott volna ő, de gondolá: minek?
"Nem lehet pap minden ember" - így okoskodék,
"Annyi a tudós közöttünk, hogy fele se kék."

Világlátni, tapasztalni, messze nem megyen,
Legfölebb a vásárokra, hogy tinót vegyen;
Mert van elég apai juss, hogy megéljen ő;
Három vékás földje után - a közlegelő.

Mint sebes tűz, a kezében munka úgy halad,
De henyélni jobb szeret ám barna hűs alatt;
Nem is azért dolgozik ő, hogy talán szeret:
Csak ezér', hogy ne bántsa a lelkiösmeret.

Katonának, háborúba menni vágya nincs,
De ha egyszer belekapott bizony párja sincs;
"Hadnagy uram!" így kiált fel magyar-miskásan:
"Vágjuk le mind s menjünk haza, kérem alássan."

Egy szó mint száz, derék fiú a Magyar Misi,
Csak az a kár, hogy maga is ezt nagyon hiszi;
Bölcsesége sem hiányzik, mert nagyon tud ám
Néha-néha bölcselkedni... kivált kár után.

(1852)


POÉTAI RECEPT

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol... ha mind egybevészed:
Recipe - és megvan a magyar költészet.

Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.

A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet...

(1852)


A VÉN GULYÁS

Egy pohár bor a kezében,
Bora elfoly, keze reszket,
Vén gulyás ül a karszéken
Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát,
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak,
Elég volna történetnek.

Ifj'urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Oly bámulva, oly szédülve
Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök
Összeraknák hárman, négyen,
Az ha lenne olyan lépcső,
Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre
Három-négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaűző ifj'urakkal.

"Azt a régit, Marci bátya!"
S felkurjant a kedvenc nóta!
Ki tudná hanyadszor fúja!
És ki tudná, hogy mióta!

"Hej Nagy-Kőrös híres város,
Ez s ez ottan a nótáros..."
De az mégsem oly keserves
Mint a: "gonosz komiszáros."

Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövdebbet húzá,
Az ellenfél, hol azóta?...
Csak a Marci bácsi ajkán
Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget
Ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy-egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói
S egyik így szól ingerkedve:
"Hát a halál, - Marci bátya?...
Volna-e már hozzá kedve?"

Nem felel rá; most az egyszer
Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve
Néz merően, szól nyugodtan:
"Beszámoltam minden ősszel,
Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott,
Ennyit sem tud rám a gazda;
Még apjának, nagyapjának
Sem volt soha rám panassza."

S leül biztos öntudattal
Hogy rendén a számadása.
Nem hiányzik-é majd végül?
Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,
Had busúljon aki káros;
Jót iszik rá és felkurjant:
"Hej Nagy-Kőrös híres város!..."

(1855 máj.)


A VÉN GULYÁS TEMETÉSE

Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
Mint urat kell vinni fekete szekéren.

Harminchat ökör van fogva a járomba...
Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
Előtte a gulya, utána a ménes.

S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
Mögötte bezárul másvilág kapuja.

De kiséri két pap, két egyház imája...
No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
Béke födje hamvát... fátyol az emlékét.

(1855 máj.)